„Késő éjszaka volt… Avárosok és falvak lakói már régen lepihentek, de a dombtetőre épült obszervatórium hatalmas távcsöve még mindig makacsul az égboltra irányult. Vándory Sándor – a csillagvizsgáló-intézet fiatal vezetője – órák óta nem mozdult el a hatalmas refraktortól, és már négy óra felé járt az idő, amikor nehéz sóhajjal hátrahanyatlott karosszékében és megdörzsölte fájó szemét. Sokáig ült némán, magába roskadva és többször végighúzta kezét magas, sápadt homlokán. Gondolatai az üstökös körül forogtak, melyet két nappal előbb fedezett fel az égbolton. Szabad szemmel még nem is lehetett látni, de a távcső elárulta valódi lényét és a számítások meggyőzték a fiatal csillagászt arról, hogy ezúttal elkerülhetetlen az összeütközés… Az üstökös még csak parányi világító pont volt az űr végtelenjében, de lobogó uszálya baljóslatúan követte az égbolton…”